1. Fejezet: Sötét naplemente

                               Rowan

   Az idő egyre jobban lelassult az utcán sétáló Rowan körül. Az utak, a sikátorok, de még a házak falai is ellenségesnek és feketének tűntek. A lány barna haja a szemébe lógott, és hátizsákja, amelybe minden felesleges dolgot bepakolt, kezdte húzni a vállát. Az egyetlen normális cucc, ami a táskában lapult, az a néhány darab ruha volt, amit összekapkodott.

   Amikor elhagyta apja luxusvilláját, nem gondolta át teljesen a dolgokat. Például, hogy hol fog ezután lakni, vagy honnan szerez pénzt egyáltalán. Most, ahogy tizenkilenc évesen, egyedül lépkedett a sötét úton, nem is tűnt olyan jó ötletnek elszöknie otthonról.

   Rowan az égre tekintett. Ugyanolyan szürke és sivár volt, mint Brooklyn a mai napon. Maga is meglepődött, amikor feje felett egy csapat holló húzott el károgva. A lány nagyot sóhajtott, majd szemét ismét a földre szegezte. Vékony kabátjának kapucniját fejére húzta, majd folytatta az utat.

××××

   A belvárosba érve Rowanben több kérdés is megfogalmazódott. Például, hogy mit fog szólni a dúsgazdag apja, amikor megtudja, hogy a lánya összepakolt, és elhúzta a csíkot otthonról. Valószínűleg nem nagyon érdekelné, hiszen gyűlölte Rowant. Legszívesebben már évekkel ezelőtt kirakta volna az utcára. Az édesanyja nagyon régen meghalt, és a lánynak senkije nem volt a bunkó apján kívül, bár a férfi próbált úgy viselkedni vele, mintha tényleg a saját gyereke lenne. Próbált megadni neki mindent, fizette a főiskolát, a ruháit. Rowan mindent megkapott, amit csak kívánt, de ettől függetlenül nem volt boldog. Barátok és ismerősök nélkül élni egy olyan szülővel, aki még csak mosolyogni sem tud, nem volt túl fényes.

   A lány lehorgasztott fejjel lépkedett a színtelen házak között, mígnem megtorpant egy gyalogátjáró előtt. A lámpa piros fényét fürkészte, amely közölte, hogy az átkelés egyelőre tilos, majd körülnézett. Se balról, se jobbról nem látott autókat közeledni.

   Rowan lelépett a járdaszegélyről, majd kezeit a kabátzsebében tartva elindult át a fehér csíkokon. Tisztában volt vele, hogy ez könnyű szabálysértésnek bizonyul, de a város sivárságát tekintve nem aggódott.

   Az úton több víztócsának is hely jutott. A lány visszaemlékezett azokra az időkre, amikor még anyja kezét fogva, apró gumicsizmákban és sárga esőkabátban ugrándozott nevetve a pocsolyákban, szülője lábára fröcskölve a vizet.

   Rowan már sokszor elgondolkodott rajta, hogy milyen lenne most az élete, ha az édesanyja nevelte volna fel. Valószínűleg nem Brooklyn sáros utcáit róna egy hátizsáknyi kacattal, és talán nem vált volna belőle egy antiszociális, visszahúzódó egyéniség.

   Édesanyja sosem haragudott rá, ha valami butaságot csinált. Mindig mosolygott, és kedvesen beszélt a kislány Rowannel. De egy nap egyszerűen eltűnt. A lány már akkor is gyanította, hogy biztosan nem csak eltévedt valahol a nagy Brooklynban. Kezdettől fogva tudta, hogy anyja már nem él.

    Tíz éves volt, amikor ez történt. A gyámhatóság ekkor döntött úgy, hogy a kislányt véglegesen az apjához helyezik át, aki kénytelen volt elfogadni a helyzetet. Úgy tett, mintha évek óta kereste volna Rowant, és az anyját állította be a bűnbaknak.

    A lány immár kilenc keserves évet töltött a dúsgazdag hoteltulajdonosnál, akinek már több, mint három ország szerte voltak vállalatai.

   A gondolatmenetből egy éles dudaszó zökkentette ki a múltban ragadt Rowant. Egy autó száguldott át az utcán, egyenesen felé tartva. Fényszórói lyukat ütöttek a végtelennek tűnő sötétségen.

   Rowan már megtette útjának körülbelül háromnegyedét, ezért nem aggódott egy esetleges baleset miatt, viszont fenn állt a veszély, hogy az autó sofőrje talán ittas, így a lány minél hamarabb a legközelebbi biztonságos helyre akart kerülni, ami történetesen a járda volt. De mielőtt elhagyhatta volna a fehér csíkok tömkelegét, a sofőr megelőzte. Fekete kocsijával áthajtott a zebrán, és ez által több sáros pocsolyán is, aminek köszönhetően mocskos víztenger zúdult Rowanre.

   Az autó továbbhajtott, a lány pedig egy adag pocsolyalét köpött az aszfaltra. A haja és a ruhái nagyrészt eláztak.

 - Igen, én is ember vagyok! - kiáltott utána bosszúsan a lány, majd mérgében lekapta válláról a hátizsákot és földhöz vágta.

   Rowan leroskadt a járdaszegélyre, és levette a kapucnit a fejéről. Kabátját jól összehúzta magán, majd lábait maga mellé húzta és átkarolta. Elég reménytelenül érezte magát. Jóformán hajléktalan volt - habár önként hagyta el apja házát - , ráadásul most már csupa sár és víz.

   A lány megtapogatta zsebeit, hátha van nála pár dolcsi, hogy legalább egy üres kiflit vehessen éjszakára. De amikor a jobb kabátzsebébe nyúlt, többet talált néhány dollárnál. Nála volt a mobilja.

   Rowan komolyan elgondolkodott rajta, hogy felhívja az apját, és hazaviteti magát. De ennek mi értelme lenne? Ha hazamenne, a férfi elvinné magával Chicagóba. Ugyanis a lány legfőképp azért szökött el, mert apja költözni akart. De ő szerette ezt a helyet, noha nem voltak barátai, akikkel boldog lehetett volna.

   A gondolatmenetéből egy közvetlenül mellette megálló taxi zökkentette ki. Az autóból egy férfi szállt ki, aki egyszerű fehér pólót és farmernadrágot viselt.

 - Jól van, kisasszony? - kérdezte a férfi.

    Rowan nem szokta meg, hogy egy civil ember kisasszonynak szólítja. Apja villájában minden szolgáló így hívta a lányt. Sokszor próbált barátkozni velük, de édesapja megtiltotta, hogy bárki is szóba álljon lányával. Teljesen elzárta őt a külvilágtól, csak néha mehetett ki a házból.

 - Kisasszony - kezdte megint a taxis. - , minden rendben? Mi történt?

 - Semmi. Jól vagyok - hazudta a lány.

    A sofőr viszont nem elégedett meg ezzel a válasszal. Rowan felé nyújtotta a kezét, aki vonakodva bár, de elfogadta a segítséget. A férfi felhúzta őt a földről, majd az aszfalton heverő hátizsákot a vállára vette. A kanárisárga autóhoz fordult, majd kinyitotta a hátsóülésekhez vezető kocsiajtót. De Rowan nem akart beszállni a taxiba. Túl gyanús volt neki ez a kedvesség, ráadásul pénze sem volt a fuvarra.

 - Remélem tisztában van vele, hogy nem tudok fizetni - közölte résnyire húzott szemekkel a lány, várva, hogy a sofőr eldobja a táskát, és itthagyja őt egyedül.

 - Ugyan, ez a menet ingyen lesz - mondta a taxis, majd lágyan elmosolyodott.

   Rowan akarata ellenére sem tudott bízni a férfiban. Attól a bárgyú mosolytól pedig kirázta a hideg. De nem akart itt rostokolni a semmi közepén sajgó porcikákkal, ezért lekapta a söfőr válláról a hátizsákját, majd beült a taxiba.

   Rowan kényelmetlenül érezte magát a taxiban ülve, és nem csak azért, mert minden hepe-hupán áthaladva felszisszent a belehasító fájdalomtól, hanem azért is, mert a gyanús sofőr minden percben feltett neki legalább öt kérdést. A lány nem válaszolt minden kérdésre, ugyanis a férfi kezdett túl kíváncsi lenni. Lassan már mindent szeretett volna megtudni Rowan életéről, de a tizenkilenc éves ex-gimnazistának esze ágában sem volt elárulni neki, miként zajlott le az élete.

   Rowan az ablakon át nézte, ahogy az autó a fekete falak között szlalomozik. Még mindig búskomornak és halottnak tűnt minden, ami mellett csak elhaladtak.  A házak ablakaiból kísérteties, sápadt fény áradt, ami a szürke felhők által eltakart nap miatt tisztán kivetődött az utcákra.

 - És mondd csak, hová is szeretnél eljutni? - tette fel a kérdést a taxi vezetője, aminek Rowan egyáltalán nem örült.

   Ugyanis nem volt hova mennie.

 - Csak.. Vigyen ki a belvárosból - hangzott a zavart és pontatlan felelet a lány szájából.

 - Ahogy akarod - mondta a sofőr, majd befordult a legközelebbi sarkon.

  Miután a belváros szűk utcáit maguk mögött hagyták, Rowan cseppet sem lett nyugodtabb. Főleg azért, mert egyre jobban kirázta a hideg a taxi vezetőjétől, és talán jobban érezte volna magát, ha lát legalább egy járókelőt a városban. De hiába vizsgálta át Brooklyn minden egyes szögletét, amit az ablakon át látott, minden olyan kihalt volt, mintha egy szellemtanyán furikáztak volna át.

   A nap halványan átvilágított a sűrű felhőrétegen, ezért a lány meg tudta ítélni, hogy a sápadt sugarak nemsokára eltűnnek a magas épületek között.

   Rowan szomorúan nézett a hirtelen felbukkanó sírkövek felé. A temető szélén egy friss földkupac feküdt, rajta virágok és koszorúk.

  Egy újabb halott, gondolta a lány. Néhány hete vészesen megugrott a halálesetek száma Brooklynban. A rendőrség már régóta nyomozott az ügyekben, de eddig csak annyit sikerült kideríteniük, hogy mindenki gyilkolás által esett el. Legalábbis ezt hozták nyilvánosságra.

   A sír előtt három férfi és egy nő állt. Az egyikük a földkupac elé roskadt és keservesen zokogni kezdett. Valószínűleg az elhunyt közeli hozzátartozója lehetett. A kísérői vígasztalták, de mind hiába. A férfi remegő kézzel végigsimította a fehér sírkőbe vésett betűket. Rowan szívesen meg tudta volna, ki az áldozat, de túl messze volt ahoz, hogy bármit is el tudjon olvasni.

   Rowan szomorúan nézte a jelenetet. Szeme előtt ott volt a kép, amikor tíz évesen anyja temetésén sírógörcsöt kapott. Nem akarta hagyni, hogy a koporsót, benne a szülőjével, a föld alá temessék. Emlékezett, hogy a szertartás után legalább fél óráig nem tudta elhagyni a helyszínt, annyira sokkolta ez az egész.

 - Öhm, uram.. Kérem, a sarkon tegyen ki - mondta Rowan a sofőr felé fordulva.

   A tegyen ki szavak hallatán a taxis szeme gonoszul megcsillant a visszapillantó tükörben.

 - Ahogy óhajtja - húzta össze szemöldökét a férfi.

   Rowan nyelt egyet, de megnyugodott, amikor az autó lassítani kezdett, majd a sarkon meg is állt.

 - Igazán köszönöm a fuvart, további szép napot. Viszlát! - hadarta el gyorsan a lány, majd hátizsákját a vállára dobta, és sietve kiszállt a taxiból, ahol egy sötét sikátor fogadta.

   De ekkor a háta mögött ajtócsapódás hallatszott, és hirtelen előtte termett a sofőr.

 - Én meg igazán sajnálom, de önnek találkozója van a fájdalmas végzettel, kisasszony - húzódott pszichopata mosolyra a taxis szája.

    Rowan a kezdetektől fogva tartott ettől. Érezte, hogy valami nincs rendben a férfival, erre tessék. Egy valódi gyilkossal állt szemben, erre mérget is mert volna venni. 

 - Kecsegtető ajánlat, de nekem most sürgősen mennem kell.

   A lány el akart futni, de a gyilkos az útjába állt. 

 - Ugyan, kedvesem, zavarjuk le gyorsan. Még másokat is meg kell látogatnom. - A férfi egy kést húzott elő kabátujjából, amelyre száraz vér tapadt. 

   Rowan kétségbeesetten hátrálni kezdett, a gyilkos követte. 

 - Ne aggódj, szólni fogok a drága apucinak, hogy gyászoljon meg - kacagott fel a taxis.

   A kést a lány nyakának szegezte, aki nagyokat nyelve próbált kiagyalni egy menekülési tervet. Szája remegett, mikor levegőt vett rajta, de megpróbálta nem kimutatni, hogy fél, ami elég nehezen ment, tekintve, hogy a halál szélén állt.

   A gyilkos egyre csak nevetett és nevetett. Rowan tudta, hogy a holnapot már nem éli meg, de elfogadta. Ha így kell meghalnia, hát így. Viszont azt is tudta, hogy még élni akar. Becsukott szemmel próbálta felfogni, hogy mi is történik vele. Kitette a lábát apja luxusvilláján, és áldozat lett belőle. 

   Rowan ekkor vakmerő cselhez folyamodott. Tudta, hogy nem győzhet a gyilkossal szemben, de talán nyerhetne egy kis időt.

   A lány lekapta válláról a hátizsákot, és a férfi fejéhez vágta. Kihasználva a sofőr kezdeti döbbentségét, a taxihoz szaladt. Átvetette magát a motorháztetőn, miközben a gyilkos, felocsúdva a meglepetésből, vicsorogva a lány felé dobta a kést.

 - Ez nagy hiba volt, kedvesem - mondta bosszúsan a férfi, majd Rowan felé fordult, aki zihálva huppant be a kocsi ajtaján át a vezetői ülésre. 

   A lány kapkodva próbálta elfordítani a kulcsot, de a motor csak köhögött.

 - Gyerünk! Mi lesz már?! 

   Harmadszori próbálkozásra az autó beindult, és Rowan tövig nyomta a gázt. A kerekek csikorogtak az aszfalton, amikor a sárga taxi a tizenkilenc éves lány vezetésével extra sebességgel kilőtt.

   Az exgimnazista száját megkönnyebbült sóhaj hagyta el, de nem sokáig élvezhette a lazítást. Ugyanis az autó nyomában sötét füstfelhő közelgett, és néhány másodperc után a taxi hátsó ablakai szilánkokra robbantak.

   Rowan lehajtotta a fejét, hogy megvédje magát az üvegdarabkáktól, de igyekezett tartani a sebességet. Biztos volt benne, hogy ez az izé addig nem nyugszik, míg holtan nem látja a lányt.

   Ám ekkor Rowan furcsa dolgot tapasztalt. A kabátzsebében zsibbasztó rezgést érzett.

 - Mi? Pont most? - kérdezte magától fennhangon a lány, majd a telefonja után nyúlt. 

   Amikor meglátta a képernyőn a nevet, majdnem az egyik ház falába ütközött. Abraham Clinton, a főiskolai évfolyamtársa kereste, akit már több, mint két éve nem látott.

   Így Rowan tehetetlenül száguldott a sötét naplementében egy csörgő telefonnal és egy gyilkossal a nyomában.